Rovásírás

Mielõtt õseink a Kárpát medencébe érkeztek, már rendelkeztek saját írással. Ezt hívjuk magyar rovásírásnak. A rovásírás története jóval a honfoglalás elõtt kezdõdött, és helyenként még néhány száz éve is használták. A kereszténység felvételével mint "pogány" emléket üldözték, egy törvény értelmében a rovásírásos emlékeket begyûjtötték, elpusztították, az írástudókat pedig kötelezték a latin betûs írás használatára. Mivel a kora középkorban az írástudók fõleg latinul fogalmaztak, az új írást pedig még nem igazították a magyar nyelv sajátosságaihoz, a társadalom alsóbb rétegeiben tovább élt a rovásírás.
Mint az írás neve jelzi, azt "rótták", fõleg fára (botra), esetleg kõre. Az íráshordozó anyagok természetébõl ered az írás szögletes formája és gyorsírás jellege. Az írás irányultsága (jobbról balra) abból fakad, hogy a botra írás során a botot bal kézzel fogták és jobb kézzel haladtak balra. A magyar rovásírás jól tükrözi nyelvünk jellegzetességeit, és széleskörû használata óta eltelt mintegy évezred ellenére is kiválóan alkalmas a hangzó beszéd lejegyzésére.
A jelek szerint a magyar rovásírás az utóbbi években újra reneszánszát éli, és mind többen tanulják meg. Latin betûs írásunkat természetesen nem fenyegeti, de számos területen jól alkalmazható. Mind többen vésetnek be pl. székelykapuba rovásírásos szöveget. Igen tetszetõs névjegyek készíthetõk vele. Ez utóbbi kettõ a rovásírás dekoratív jellegét használja fel. Sokan titkosírásként használják a rovásírást, mint ahogy az sokszor történt a múltban is. A magyar rovásírás egyfajta egzotikum a kívülálló számára, és nem utolsó sorban kultúránk fontos része.

részlet Fûr Zoltán könyvébõl